Semmi mutyi

JELLINEK DÁNIEL | VAGYONRÓL, ELITRŐL, INGATLANPIACRÓL

Csak a minap bukkant fel a leggazdagabb magyarok listáin, de a Forbes már a százmilliárdosok tízes elit klubjába sorolta. Hogyan fér meg e kis piacon olyan csókos konkurensekkel, mint Mészáros Lőrinc, Schmidt Mária vagy Tiborcz István?

Valószínűleg már 2006-tól felkerülhettem volna a százas listákra, de nem kerestem a lehetőséget. Nem két év alatt lett, amim van, de nem figyeltek fel rám addig, amíg nem kezdtem el nagyobb plázákat felvásárolni. Személyesen ismerem az összes versenytársamat, de barátaim nincsenek sem a politikusok, sem a hozzájuk közel állók között. Igaz, ellenségeim se. Velük is akkor kötök üzletet, ha keresni tudok rajta. Most is zajlik két ilyen tranzakció: a balatonfüredi kikötőt üzemeltető cégünket és egy irodaházat eladok az Appeninn-nek. Nem tapasztalom, hogy ki akarnának szorítani bárhonnan is, a Gellért Szálló iránt például – úgy tudom – Mészáros Lőrinc is érdeklődött, de végül nekem érte meg kifizetni az árát. Politikusoktól annyi visszajelzést kaptam: örülnek, hogy magyar kézbe került a hotel, és jelezzem, ha szükségem van bármilyen adminisztratív segítségre a mielőbbi felújításához. A Sofitel megvásárlásakor pedig mindössze az az üzenet jutott el hozzám a főváros múltbeli és jelenlegi vezetésétől is, hogy modernizáljuk a Duna felőli homlokzatot – amit magamtól is megtennék.

Azzal sem tett szívességet, hogy megvette az immár médiakirállyá is emelkedett Vida József vezette Takarék-csoport Diófa befektetésialap-kezelőjét?

Nem. Azért vettem meg, mert határozott elképzelésem van arról, hogyan lehet az ingatlanalapokkal pénzt keresni, tudom, mit kell megvenni és hogyan kell jól üzemeltetni vagy haszonnal továbbadni. Vida Józseffel nem is tárgyaltam, csak a Takarékbank menedzsmentjével. A banki hálózatot és a hátteret egyébként, díj fejében, továbbra is ők adják. Úgy tervezem, minden egyes Diófa-alapba magam is teszek pénzt, hogy jelezzem a befektetőknek: hiszek abban, amit csinálunk. Arra törekszünk – ami az eddigi alapjainknál működik is –, hogy két számjegyű éves hozamot érjünk el. Egy előre kiválasztott államkötvény hozamáig minimális díjat, e fölött pedig sikerdíjat kérünk.

Függetlennek vallja magát, de az elmúlt két évben tízmilliárdokkal finanszírozta az állami Magyar Fejlesztési Bank és a Takarékbank. Ennek sem volt meg az ára?

Versenyeztetjük a bankokat, s a legjobb ajánlatot tevőtől veszünk fel hitelt. Ha úgy adódik, a nemzeti bank kötvényvásárlási programjába is beszállunk majd, mert nincs hasonló, fix kamatozású, hosszú lejáratú hitellehetőség a piacon.

Ha nem az ügyes helyezkedés, akkor mi a kulcsa annak, hogy az Indotek-csoport mára megkerülhetetlenné vált az ingatlanpiacon?

A jelzálogválság előtt, 2007-ben, amikor még mindenki ész nélkül vásárolt, elkezdtük kiárusítani az ingatlanjainkat, realizáltuk a hasznot. Egyfajta megérzésből szembementünk a piaccal. Soha nem vettünk fel svájcifrank-alapú hitelt, csak euróban és forintban adósodtunk el. Az euróval nem volt baj, mert az irodaházakban abban szedtük be a bérleti díjat. A B kategóriájú irodaházakra és raktárakra specializálódtunk, ezek nem voltak olyan vonzók, mint a magasabb besorolásúak, így a bankok bennünket eleve nem finanszíroztak túl. Az ingatlanválság mélyén, 2010 után megint elkezdtünk vásárolni – olyasmit, ami akkor senkinek sem kellett. Egy vidéki raktárt például négyzetméterenként 10–20 ezer forintért vettünk meg, ma pedig 80–150 ezerért adhatunk túl rajta.

Számít ingatlanpiaci visszaesésre 2020-ban? Nyílt titok, hogy az MNB azért támogatja a szuperkötvényt, mert az hűti a helyenként már túlfűtött lakásárakat.

Tény, hogy a Magyar Állampapír Plusz alkalmas erre, mert átcsoportosítja a befektetéseket. Ám ha megindul az infláció, jobban járnak azok, akik ingatlanba fektettek, hitem szerint ez a legstabilabb befektetés. Jobb, mint az arany. Rövid távon nem tartok recessziótól, mert sok, befektetésre váró pénz kering a világban. Nálunk még nincs eszközlufi, de globálisan van, és ez azért a magyar piacra is kihathat. A következő másfél–két évben azonban legfeljebb lassul az ingatlanárak emelkedése, csökkenésre nem számítok. Különösen úgy, hogy régiós összehasonlításban még mindig olcsók vagyunk.

Miért nem viszi valamelyik vállalatát a tőzsdére, s szerzi meg az adómentességgel járó szabályozott ingatlanbefektetési társasági státuszt?

Ahhoz jelentős közkézhányad, külső befektetők beengedése kellene, amit most még nem szeretnék. A Diófát azonban azért is vettük meg, mert rajta keresztül be tudunk vonni akár kisbefektetőket, akár hazai és külföldi intézményi befektetőket. A tőkéből külföldön is terjeszkedünk; Románia, Horvátország után most épp Bulgáriában veszünk egy nagyobb kereskedelmi ingatlant, s más országokban is nézelődünk.

Ezek szerint mégsem töretlen a bizalma az itthoni jövőben. Elképzelhető, hogy a cégközpontját valamelyik alacsony adókulcsú, egzotikus államba helyezze át?

Sokféle lehetőség van arra, hogy az ember változtasson a körülményein, el is lehet húzni, ez is egy üzenet. Én viszont szeretek itt élni. A gyerekeimet is arra biztatom, hogy a külföldi tanulmányaik után térjenek haza. A gazdasági elitnek felelőssége van. Mivé lenne ez az ország, ha mindenki kimenekítené a vagyonát, és elköltözne csak azért, mert máshol szebb az idő, vagy mert nem tetszik az aktuális politikai kurzus? Nekem sem tetszik nagyon sok minden, de a saját eszközeimmel, itthon szeretném jobbá tenni a dolgokat. Persze nem a sajtóban mondom el a véleményemet.

Kár. Azt azért elárulja, mi határozta meg alapvetően a gondolkodásmódját?

Meggyőződésem, hogy ha gazdag családba születtem volna, nem tartanék ott, ahol most. Az édesapám ügyintéző a központi cégemben, az édesanyám középiskolai matematikatanár. A saját erőmből kellett elindulnom. Sokat töprengek azon, hogyan adjam át ezt a szemléletet a gyerekeimnek, akik beleszülettek a jóba. Nem akarom tőlük elvenni a siker örömét, ami nekem megadatott. Szerencsére ők is így gondolkodnak. A legnagyobb lányom már egyetemista, Londonban tanul jogot, s épp üzleti tervet készítünk egy kisvállalkozásához: a budapesti belvárosban szeretne kibérelni egy helyiséget, hogy egy külföldön látott street food modellt meghonosítson. Középiskolás fiam pedig egy informatikai startupon gondolkodik. A kezdőtőkét biztosítom nekik, de aztán csak tanácsokkal segítek – ha kérik.

Ön hogyan indult? Hallani, hogy 14 éves kora óta, ami a rendszerváltás idejére esik, percre pontos időbeosztással építette a karrierjét.

Igen, öltönyben, nyakkendőben jártam középiskolába, mert utána rohantam egy ingatlanberuházó magánvállalkozóhoz dolgozni, ahol kitanultam a szakma alapjait. Annak az óbudai panelháznak az aljában, ahol laktunk, volt egy kereskedő, aki bizományba adott nekem papucsokat, amiket aztán a Balatonon adtam el butikosoknak. Kereskedtem, amivel csak tudtam – bejött. A nagy lehetőség azonban az volt, hogy érettségi előtt kimehettem egy évre Ausztráliába a nagybátyámhoz, ahol könyvelést tanultam, és tökéletesítettem az angolnyelv-tudásomat.

Mit adnak hozzá az üzlethez amerikai csendestársai, a sok egyéb mellett orvosi műszereket gyártó Stryker család?

Ma már 33 százalékban tulajdonosok a holdingomban. Hárman vannak testvérek, s az amerikai Forbes szerint egyenként is többszöröse a vagyonuk Magyarország leggazdagabbjaiénak. A cégvezetésbe nem szólnak bele, de elvárják, hogy az üzleteink transzparensek legyenek, semmi mutyi. A válság után szálltak be, de már 1995 óta ismerem őket. Az apósom rozsdamentesacél termékeket gyártott, s egy forgalmazón keresztül eladott nekik egy sörfőző berendezést. A forgalmazó azonban nem fizetett. Majd váratlanul egy müncheni szakvásáron felbukkant a gép, s én a tartozás fejében lefoglaltattam. A Stryker testvérek eljöttek Budapestre – életükben először ültek Ladában –, ott helyben kitöltöttek egy csekket, kifizettek nekünk 380 ezer dollárt, ami akkor egy vagyon volt. Azóta baráti és üzleti kapcsolatban vagyunk.

Mostanra a bedőlt ingatlanfedezetű hitelcsomagok fő vásárlója lett, százmilliárdokat áldozva erre. Mit kezd az olyan reménytelen ügyekkel, amelyekben az adós felszámolás alatt áll, és nemegyszer büntetőperek zajlanak ellene?

A lényeg a szaktudás és a szakmai hozzáállás. A Quaestor egykori győri ETO Parkjának megszerzése és eladása ugyanolyan ingatlanüzlet, mint bármi más. Mindegy, ki az adós. Banki csomagból lett a horvátországi ingatlanvagyonunk is: kikötők, kempingek, szállodák. Még nyitott kérdés, melyiket tartjuk meg.

Annál is inkább, mert ezeket meg önök adták fedezetbe egy hitel fejében. Úgy hírlik, olyan követelést viszont nem vesz, amelynek lakóingatlan a fedezete. Miért?

A lakáspiacon csak fejlesztőként jelenek meg. Soha nem lennék képes valakit kilakoltatni. Pedig a lakáshitelekkel még jobban is lehet keresni, mint a vállalatiakkal, de van olyan, hogy az ember elvből nem csinál meg valamit. Akkor sem, ha az a legjobb üzlet.

Napi 16 órát dolgozik, sokszor az irodában alszik. Mi a cél? Mi a legfontosabb Jellinek Dánielnek?

A családom, a négy gyerekem. Lehetnék velük többet is, de legalább a reggelinél vagy a vacsoránál otthon vagyok. A cégcsoportot tízfős menedzsment vezeti, a napi munkába már nem szólok bele, csak ellenőrzöm őket, én pedig elsősorban stratégiai kérdésekkel és az új üzletek fejlesztésével foglalkozom. De minden héten legalább egyszer kimegyek a terepre, találkozom a bérlőkkel, mesterekkel, szállítókkal, mert nem akarom elveszíteni a kapcsolatomat a való világgal. Hogy mi a cél? A családommal úgy tervezzük, hogy a vagyonunk jelentős részét még életemben jótékony célra fordítjuk, például hátrányos helyzetű gyerekek esélyteremtésére. Élvezem a munkámat, s amíg így van, csinálom, úgy 95-96 éves koromig. Napi 4–5 óra alvás is elég, ez csak megszokás kérdése.

***

Kiadvány: HVG
Megjelenés dátuma: 2020.01.16