Semmi csalás

DÁNIEL JELLINEK | A VAGYONRÓL, AZ ELITRŐL, AZ INGATLANPIACRÓL

Alig a minap került fel a leggazdagabb magyarok listájára, de a Forbes máris a százmilliárdosok tízfős elitklubjába sorolta. Hogyan boldogul ezen a kis piacon olyan befolyásos versenytársakkal, mint Mészáros Lőrinc, Schmidt Mária vagy Tiborcz István?

Valószínűleg már 2006-tól felkerülhettem volna a százas listákra, de nem kerestem a lehetőséget. Nem két év alatt szereztem meg azt, amim van, de addig nem vettek észre, amíg el nem kezdtem nagyobb bevásárlóközpontokat felvásárolni. Személyesen ismerem az összes versenytársamat, de nincsenek barátaim sem a politikusok, sem a hozzájuk közel állók között. Igaz, ellenségeim se. Velük is akkor kötök üzletet, ha nyereséget tudok rajta elérni. Most is zajlik két ilyen tranzakció: a balatonfüredi kikötőt üzemeltető cégünket és egy irodaházat eladok az Appeninnnek. Nem tapasztalom, hogy bárhonnan is ki akarnának szorítani; a Gellért Szálló iránt például – tudomásom szerint – Mészáros Lőrinc is érdeklődött, de végül nekem érte meg kifizetni az árát. A politikusoktól annyi visszajelzést kaptam: örülnek, hogy a szálloda magyar kézbe került, és jelezzem, ha bármilyen adminisztratív segítségre van szükségem a mielőbbi felújításához. A Sofitel megvásárlásakor pedig mindössze az az üzenet jutott el hozzám a főváros múltbeli és jelenlegi vezetésétől is, hogy modernizáljuk a Duna felőli homlokzatot – amit magamtól is megtennék.

Azzal sem tett szívességet, hogy megvette a már médiakirályként is ismert Vida József által vezetett Takarék-csoport Diófa befektetési alapkezelőjét?

Nem. Azért vettem meg, mert határozott elképzelésem van arról, hogyan lehet az ingatlanalapokkal pénzt keresni, tudom, mit kell megvenni és hogyan kell jól üzemeltetni vagy haszonnal továbbadni. Vida Józseffel nem is tárgyaltam, csak a Takarékbank menedzsmentjével. A banki hálózatot és a háttértámogatást egyébként – díj ellenében – továbbra is ők biztosítják. Úgy tervezem, hogy minden egyes Diófa-alapba magam is befektetek, hogy jelezzem a befektetőknek: hiszek abban, amit csinálunk. Arra törekszünk – ami eddigi alapjainknál is bevált –, hogy kétszámjegyű éves hozamot érjünk el. Egy előre kiválasztott államkötvény hozamáig minimális díjat, e fölött pedig sikerdíjat kérünk.

Függetlennek vallja magát, de az elmúlt két évben tízmilliárdokkal támogatta az állami Magyar Fejlesztési Bank és a Takarékbank. Ennek sem volt ára?

Versenyre késztetjük a bankokat, és attól veszünk fel hitelt, amelyik a legjobb ajánlatot teszi. Ha úgy alakul, csatlakozunk a nemzeti bank kötvényvásárlási programjához is, mert a piacon nincs ehhez hasonló, fix kamatozású, hosszú lejáratú hitellehetőség.

Ha nem a stratégiai helyezkedés, akkor mi az a kulcs, ami miatt az Indotek-csoport mára elkerülhetetlenné vált az ingatlanpiacon?

A jelzálogválság előtt, 2007-ben, amikor még mindenki meggondolatlanul vásárolt, elkezdtük eladni az ingatlanjainkat, és realizáltuk a nyereséget. Egyfajta megérzésből szembementünk a piaccal. Soha nem vettünk fel svájci frank alapú hitelt, csak euróban és forintban adósodtunk el. Az euróval nem volt gond, mert az irodaházakban abban szedtük be a bérleti díjat. A B kategóriájú irodaházakra és raktárakra specializálódtunk, ezek nem voltak olyan vonzóak, mint a magasabb besorolásúak, így a bankok eleve nem finanszíroztak minket túlzottan. Az ingatlanválság mélypontján, 2010 után újra elkezdtünk vásárolni – olyasmit, amire akkor senkinek sem volt szüksége. Egy vidéki raktárat például négyzetméterenként 10–20 ezer forintért vettünk meg, ma pedig 80–150 ezerért adhatjuk el.

Számít-e ingatlanpiaci visszaesésre 2020-ban? Nyílt titok, hogy az MNB azért támogatja a szuperkötvényt, mert az hűti a helyenként már túlfűtött lakásárakat.

Tény, hogy a Magyar Állampapír Plusz alkalmas erre, mert átcsoportosítja a befektetéseket. Ám ha megindul az infláció, jobban járnak azok, akik ingatlanba fektettek; véleményem szerint ez a legstabilabb befektetés. Jobb, mint az arany. Rövid távon nem tartok recessziótól, mert sok, befektetésre váró pénz kering a világban. Nálunk még nincs eszközlufi, de globálisan van, és ez azért a magyar piacra is kihathat. A következő másfél–két évben azonban legfeljebb lassul az ingatlanárak emelkedése, csökkenésre nem számítok. Különösen azért, mert regionális összehasonlításban még mindig olcsók vagyunk.

Miért nem viszi valamelyik vállalatát a tőzsdére, és szerez meg az adómentességgel járó, szabályozott ingatlanbefektetési társaság státuszt?

Ehhez jelentős nyilvános részvényállományra és külső befektetők bevonására lenne szükség, amit jelenleg még nem szeretnénk. A Diófát azonban azért is vásároltuk meg, mert rajta keresztül akár kisbefektetőket, akár hazai és külföldi intézményi befektetőket is bevonhatunk. A tőkéből külföldön is terjeszkedünk; Románia és Horvátország után most éppen Bulgáriában vásárolunk egy nagyobb kereskedelmi ingatlant, és más országokban is körülnézünk.

Ezek alapján tehát mégsem töretlen a bizalma a hazai jövőben. Elképzelhető, hogy a cég székhelyét valamelyik alacsony adókulcsú, egzotikus országba helyezi át?

Számos lehetőség kínálkozik arra, hogy az ember megváltoztassa a körülményeit, el is lehet menni – ez is egy üzenet. Én viszont szeretek itt élni. A gyerekeimet is arra bátorítom, hogy külföldi tanulmányaik befejezése után térjenek haza. A gazdasági elitnek felelőssége van. Mi lenne ez az ország, ha mindenki kimenekítené a vagyonát, és elköltözne csak azért, mert máshol szebb az idő, vagy mert nem tetszik az aktuális politikai kurzus? Nekem sem tetszik nagyon sok minden, de a saját eszközeimmel, itthon szeretném jobbá tenni a dolgokat. Persze nem a sajtóban mondom el a véleményemet.

Kár. De azért elárulná, mi határozta meg alapvetően a gondolkodásmódját?

Meggyőződésem, hogy ha gazdag családba születtem volna, nem ott tartanék, ahol most. Édesapám ügyintéző a központi cégemben, édesanyám középiskolai matematikatanár. Saját erőmből kellett elindulnom. Sokat töprengek azon, hogyan adjam át ezt a szemléletet a gyerekeimnek, akik beleszülettek a jóba. Nem akarom tőlük elvenni a siker örömét, ami nekem megadatott. Szerencsére ők is így gondolkodnak. A legidősebb lányom már egyetemista, Londonban jogot tanul, és épp üzleti tervet készítünk a kisvállalkozásához: a budapesti belvárosban szeretne bérelni egy helyiséget, hogy egy külföldön látott street food modellt vezessen be. Középiskolás fiam pedig egy informatikai startupon gondolkodik. A kezdőtőkét biztosítom nekik, de utána csak tanácsokkal segítek – ha kérik.

Hogyan kezdte? Úgy hallottam, hogy 14 éves kora óta – ami a rendszerváltás idejére esik – percre pontos időbeosztással építette fel a karrierjét.

Igen, öltönyben és nyakkendőben jártam középiskolába, mert utána egy ingatlanfejlesztő magánvállalkozóhoz rohantam dolgozni, ahol elsajátítottam a szakma alapjait. Az óbudai panelház aljában, ahol laktunk, volt egy kereskedő, aki bizományba adott nekem papucsokat, amiket aztán a Balatonon adtam el butikosoknak. Kereskedtem, amivel csak tudtam – bejött. A nagy lehetőség azonban az volt, hogy érettségi előtt kimehettem egy évre Ausztráliába a nagybátyámhoz, ahol könyvelést tanultam, és tökéletesítettem az angolnyelv-tudásomat.

Mit hoznak az üzletbe az amerikai társtulajdonosok, a többek között orvosi műszereket gyártó Stryker család?

Jelenleg 33 százalékos részesedéssel rendelkeznek a holdingomban. Három testvérről van szó, és az amerikai Forbes szerint vagyonuk egyenként is többszöröse a magyarországi leggazdagabbakénak. A cégvezetésbe nem avatkoznak bele, de elvárják, hogy üzleteink átláthatók legyenek, semmi piszkos ügylet. A válság után szálltak be, de már 1995 óta ismerem őket. Az apósom rozsdamentes acéltermékeket gyártott, és egy forgalmazón keresztül eladott nekik egy sörfőző berendezést. A forgalmazó azonban nem fizetett. Majd váratlanul egy müncheni szakvásáron felbukkant a gép, és én a tartozás fejében lefoglaltattam. A Stryker testvérek eljöttek Budapestre – életükben először ültek Ladában –, ott helyben kitöltöttek egy csekket, kifizettek nekünk 380 ezer dollárt, ami akkor egy vagyon volt. Azóta baráti és üzleti kapcsolatban vagyunk.

Mára a nem fizetett, ingatlannal fedezett hitelcsomagok fő vásárlójává vált, és erre százmilliárdokat költött. Mit kezd azokkal a reménytelen ügyekkel, amelyekben az adós felszámolás alatt áll, és nem ritkán büntetőeljárás is folyik ellene?

A lényeg a szaktudás és a szakmai hozzáállás. A Quaestor egykori győri ETO Parkjának megszerzése és eladása ugyanolyan ingatlanügylet, mint bármely más. Nem számít, ki az adós. Horvátországi ingatlanvagyonunk is banki csomagból származik: kikötők, kempingek, szállodák. Még nyitott kérdés, melyiket tartjuk meg.

Annál is inkább, mert ezeket önök adták fedezetként egy hitelért cserébe. Úgy hallottam, hogy viszont nem vesznek át olyan követelést, amelynek fedezete lakóingatlan. Miért?

A lakáspiacon kizárólag fejlesztőként vagyok jelen. Soha nem lennék képes senkit kilakoltatni. Pedig a lakáshitelekkel még jobban is lehet keresni, mint a vállalati hitelekkel, de van olyan, hogy az ember elvből nem csinál meg valamit. Akkor sem, ha az a legjobb üzlet.

Napi 16 órát dolgozik, gyakran az irodában alszik. Mi a célja? Mi a legfontosabb Dániel Jellinek számára?

A családom, a négy gyermekem. Többet is velük lehetnék, de legalább reggelinél vagy vacsoránál otthon vagyok. A vállalatcsoportot tízfős vezetőség irányítja, a napi munkába már nem avatkozom bele, csak felügyelem őket, én pedig elsősorban stratégiai kérdésekkel és az új üzletágak fejlesztésével foglalkozom. De minden héten legalább egyszer kimegyek a terepre, találkozom a bérlőkkel, mesterekkel, szállítókkal, mert nem akarom elveszíteni a kapcsolatomat a való világgal. Mi a cél? A családommal úgy tervezzük, hogy vagyonunk jelentős részét még életemben jótékonysági célokra fordítjuk, például hátrányos helyzetű gyerekek esélyteremtésére. Élvezem a munkámat, és amíg így van, addig csinálom, úgy 95–96 éves koromig. Napi 4–5 óra alvás is elég, ez csak megszokás kérdése.

***

Kiadvány: HVG
Megjelenés dátuma: 2020.01.16